Döbbenet :(

Nem vagyok az a típusú ember, aki szereti kiterigetni a magánéletét, de még is, most annyira kiborultam, hogy muszáj valahogy kiírnom magamból. A barátaim és a kollégáim is tudják, hogy milyen "házasságban" élek már hosszú évek óta, s mióta a kisfiam megszületett, külön szobába lakunk a "férjemmel". - tulajdonképpen inkább albérlőtársi a viszony, mint másmilyen. Sok mindent elviseltem az évek alatt, és nem szóltam, csak csöndben hallgattam, hogy a gyerekkel egymásnak vagyunk és van egy harmadik, aki itt él, és ennyi, de amikor teheti, az idejét inkább máshol tölti - mint. pl. otthon a szüleinél, vagy inkább céges rendezvényeken, ahová "pasi buli" címszón megy, majd később rájövünk, mindenki a családjával volt ott, csak ő nem akart minket vinni. 7 éve élek teljes szeretetlenségbe és magányba, igen, elhíztam a terhesség után...., és Ő neki már nem kellettem: "Fogyjak le és akkor majd megint fogok" - addig meg majd lesz valami. Az élet összes nehéz helyzetében a gyerekkel, betegség, anyagi gondok stb., ő soha nem volt sehol...., de mindegy, nem akarok már kigyót-békát kiabálni. Soha nem érdekelte, hogy én vagy Dominik mit érzünk, mi csak közeledtünk és szeretni akartuk, de ő folyton csak megbántott és megalázott minket, amikor meg jobb kedve volt az átlagosnál, akkor sikerült pár napig pár jó szót és kedvességet kapnunk, de ennyi. A szüleimet utálja, amikor az ő jóvoltukból lakik ott ahol, és mindig az én szüleim akik nekünk minden téren segítettek, vagy amikor neki "büdös" volt, hogy a gyerekkel itthon maradjon vagy a családjának, akik mióta megszületett a gyerek 2x voltak itt (Dominik 5 éves), és csak akkor nagyszülők, ha odaviszi az unokájukat, de ő akkor is csak a második lehet, mert van egy másik unoka, akiért mindent. Aztán eljött a nap, hogy olyan környéken lakunk, hogy már félek, és mivel mindig itt hagy minket betegen , vagy egészségesen egyedül, napokra, hétvégékre, hetekre, ezért úgy döntöttem, szeretnék egy kutyát, akitől nem csak nagyon sok boldog pillanatot és szeretet kaphatunk, hanem mi is adhatunk neki. Bár tudom nem könnyű vele, hasonlóan "sok a gond", mint egy kisgyerekkel/gyerekkel, de úgy éreztem, lehet hülye szó, de talán nekünk ez egy "boldogságterápia is lenne". Ma hazajövet a munkából, bementünk a gyerekkel a gyógyszertárba (mivel a drága apukája nem akart orvoshoz menni, mi is elkaptuk), majd hazaérvén, láttuk, hogy pakol és úgy szól hozzánk, mint egy pokróc...és csak annyi volt a mondandó: "Én szeptemberben elköltözök" - néztem rá, hogy most mi van!? Erre közölte, hogy: "A rohadt dög meg csesződjön meg ott ahol van" - majd a gyerekhez fordult és közölte, hogy: "Dominik, szeptembertől apád helyett kapsz egy kutyát" - akkor tört el bennem valami, és kértem MÉG nyugodt hangon, most fejezze be! Az apukák nem így viselkednek, és a férjek sem, akik igazán szeretik a családjukat!Egyszerűen csak megdöbbentem, hogy vannak ilyen emberek...és ilyennel éltem 10 éven át.....Szomorú! :(